|
2014-05-20 16:04:48, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
Előrenyújtott nyakkal támadtak, sziszegő hangot hallatva. Egy kóbor kutya túlságosan közel merészkedett, a gúnár és egy pár tojó azonnal nekirohant és elkergették. A kislány, a libapásztor aki alig volt magasabb mint a gúnár, mosolyogva szemlélte az eseményt. Nem messze volt a Szamos, de a vízhez közel nem mehetett, a sebesen hullámzó víz egy-kettőre magával sodorná a gágogó csapatot. Csak a rétig terelgette a szárnyasokat, ahol azok belenyugodva csipegették a füvet. Szabályosan legeltek. Csak akkor támadt némi nyugtalanság közöttük, amikor az a tekergő, hosszú szőrű, tarka négylábú oda andalgott, de hamar elbántak vele. Szerette ezt a rétet a kislány, a libákkal együtt. Tücsökciripelés, énekes madarak trillája és a közeli-távolban sebesen folyó víz hangja még sokszor, álmában is körülvette. A magasba most egy pacsirta cifrázta a dallamot, majd sebesen alábukva eltűnt a bokrok alatt. Az árterületet mindenütt fűzfa bokrok és égerfák tarkítottak, egy terebélyes szomorúfűz volt a kedvence annak az árnyékából figyelte a ludakat. Most is az alól fürkészte a bodorfelhőket, próbálta kitalálni milyen alakokat formáznak, tejfehér, puha anyagból a magasba járó szelek. Az ott egy ház, szinte olyan mint az a nagy, emeletes amelyet megcsodált a múlt héten a városban. Amaz pedig egy kiscsikó, még lobogó sörénye is van! Jó móka ez a kitalálósdi, telik vele az idő. Délben haza kell hajtsa a libuskáit mert vendégeik jönnek, onnan a városból. Most már másodjára tűnik fel valami csillogó a hosszan húzódó fűzfabokrok felől, hirtelen elhatározással talpra szökken és elindul abban az irányba. De alig lép vagy kettőt, eltűnik a csillogás. Jobbra tipeg, balra fordul és ne, megint látszik. Szökdelve közelít, az utolsó métereken már fut is. Megint eltűnik a csillogás. De most már nem hagyja magát, alaposan szemrevételezi a bokoraljat. Néz, figyel, keres. És talál, talál bizony de nem akármit: egy zsebkést, egy bicskát. Kinyitva, ferdén támaszkodva, egy kisebb hangyaboly tövében ott csücsül a csillogást kiváltó penge, fekete nyéllel. Három szegecs fogja össze, az él kopott, vásott a sok fenéstől. Apró rozsdafoltok tarkítják, de nem annyira, hogy a pajkos napfény ne tudna vágtázni a pengéjén, csalogató csillogást varázsolva, ami most ide bolondította a kisleányt. Hümmögve szemléli, majd kezét nyújtja az öreg darab után. Megpróbálja összecsukni, ami biza nem könnyű. Közelről alaposan megnézi a zsebkést, majd ötlete támad. Vissza, hamar vissza a fűzhöz, ahol vág magának egy vastagabb ágat. Jobban mondva többször is nekiveselkedik a vágó műveletnek, míg végül bal kezében marad az ág. Nem lehet, hogy más ne tudjon a leletről, nannyó háza nincs messze, csak a libákat el nem hagyhatja. De most már az ággal felszerelkezve, hamar összetereli a gigázó csapatot és elindítja hazafelé. Serényen tipegnek a szárnyasok, némi méltatlankodás is vegyül a gágogás közé, hiszen ott kell hagyni a kövér füvet, de mese nincs, a vesszősuhogásnak kell engedelmeskedni. Haladnak egyre gyorsabban, mögöttük a kislány, bal kezében, magától távol tartva, ott a fenyegető bicska is. A közeledő zajra kilépik az ajtón a nannyó is, elballag a léces kertig. Nem érti mi történt, hiszen még alig tette oda az ebédet, fiáék jönnek ma délután a városból, nagyobb fazékkal készít ilyenkor. Az unoka, a libapásztor, a szomszédba lakó leányáé, szófogadó kislány, miért is siet most vissza a rétről, hiszen abban egyeztek, hogy ha a déli gyors tehervonat sípol a vízen túli vágányon, akkor jöjjön csak. Mikor a leányka olyan közel ér, hogy a lassú tűzön fövő paradicsomos káposzta birizgálja a szaglószerveit, boldogan elkiáltja magát: ,,Nézd, nannyó, mit találtam!". Összevont szemöldökkel hunyorog a napfényben a fejkendős mamóka, a kerítés lécei közt kezét nyújtja az unokája felé. Kezébe kerül a bicska, rövidlátó szemeihez közelíti azt. Fejcsóválva szemléli. Aztán kinyitja a kaput, félre áll a lúdtalpas csapat elől. A libák előrenyújtott nyakkal közelítik meg a vályút, mert kövér kukorica szemek, garmadával állnak abban. A nagyapa is kilép a színből, ahol valamit fűrészelt. Nézi, hogy becsukódik a kapu, unokáját kézen fogva hozza az öreg párja. És kezébe adja a bicskát. ,,Ott találtam a bokrok alatt, tata!". Nannyó mosolyogva közli: ,,Nem kellene megvárni a vasárnapot a cukorkával. Megérdemli ez a copfos, szerintem azonnal. Nem a múlt héten hagytad el, amikor ágakat vágtál a kecskéknek?". Csattanva csukódik a bicska, mindhárman megindulnak a ház felé, ahol a sufniban várakozik a tartalék édesség. Mosolyogva lépkednek a fényesen kéklő ég alatt. Mikor a kislány ugrálni kezd, a két öreg is utánozza. Távolról nézve murisnak tűnik a ficánkoló két öreg, amint közrefogva, kézen vezetik az apró csemetét. De ők ezzel nem törődnek, rég eltűnt fiatalságuk boldogság szellője suhint körülöttük. Mulandó, ritka percek ezek, amikor a sajgó derekat, a ropogó ízületeket elfeledve lehet fityiszt inteni a jövőnek. Csodálatos érzés!
A novellát Török Zoltán írta, a történet kitaláció, de a helyet a Bonchidai vásártér ihlette. A bicska, nem veszett el soha, nagyon vigyázok rá, hisz a 103 évet megélt Máthé Ferenc dédnagyapámé volt, aki mindig a fekete posztó lájbija belső zsebében tartotta és valóban azzal vágta a hagymát.
Erdélyi Konyha oldaláról |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
Címkék: vesszősuhogásnak, engedelmeskedni, tücsökciripelés, szemrevételezi, méltatlankodás, szaglószerveit, elhatározással, nekiveselkedik, felszerelkezve, előrenyújtott, bodorfelhőket, belenyugodva, rozsdafoltok, dédnagyapámé, nyugtalanság, bolondította, merészkedett, szemöldökkel, paradicsomos, szárnyasokat, kitalálósdi, szabályosan, fiatalságuk, összetereli, csipegették, fejcsóválva, árterületet, támaszkodva, fűzfabokrok, tarkítottak, megindulnak, megpróbálja, libapásztor, összecsukni, elkergették, körülöttük, kóbor kutya, vízhez közel, sebesen hullámzó, gágogó csapatot, rétig terelgette, libákkal együtt, közeli-távolban sebesen, magasba most, pacsirta cifrázta, bokrok alatt, árterületet mindenütt, terebélyes szomorúfűz, kedvence annak, árnyékából figyelte, alól fürkészte, magasba járó, Török Zoltán, Máthé Ferenc, Erdélyi Konyha,
|
|
Offline
